Fura, de valahogy a szoptatással az emberek (nők) többsége a terhesség során nem foglalkozik. Az elején a saját testünkre, tüneteinkre figyelünk, aztán jön a felismerés, hogy „alig pár hónap múlva itt egy baba, jesszus, mit adok rá, hova teszem, miben fürdetem,” stb. és kialakul a babaszoba. Mire elkészülünk, addigra meg annyira közel van a szülés időpontja, hogy azzal kezdünk foglalkozni. A szoptatás valahol kimarad a sok teendő között. Persze a vásárlás során elgondolkozunk, hogy kell-e cumisüveg és mellszívó, veszünk egy rakás textilpelust büfiztetni, lehet, hogy valamilyen mellbimbó ápoló krémet is beszerzünk, de maga az etetés módja, technikája, helyes kivitelezése kimarad és a legtöbben a kórházban szembesülünk azzal, hogy a szüléssel/műtéttel nincs vége a feladatainknak, sőt… Most jön az igazán kemény meló.

Ami eddig szerencsétlenségnek tűnt, az ebben az esetben jól jött, ugyanis ha az ember lánya majdnem 6 évet vár egy kisbabára, akkor a létező összes babás fórumot és cikket végig olvassa és ismeri a témában. Persze aki nagyon parázós és minden negatív végkimenetelű sztorit magáénak kezd érezni és már-már hipochonderként kezdi végigvinni mind a terhességet, mind a babázást, az inkább kerülje el messziről ezeket a platformokat. Én szerintem jól kezelem a negatív dolgokat is, inkább a jót látom abban, ha tudom, hogy igen, ez is, meg az is előfordulhat és nem fog totál felkészületlenül érni semmi.

A szoptatással kapcsolatban sosem gondoltam, hogy fájhat. Hiszen az anyák nagy része (jó esetben) csinálja, a babának is ez a legjobb, anyukám 5 gyereket szoptatott, stb. Van egy ismerősöm, akinek emlékszem, hogy begyulladt a melle, fel is kellett vágni neki, de ő 16 évesen szült, biztos csak az ijedtség mutatkozott meg ilyen formában… Szóval egy kellemes és jó dologként élt a fejemben a baba ilyen formában történő etetése. Aztán az évek során, különösképpen az utóbbi 2 évben, rengeteg szoptatással kapcsolatos, negatív hangvételű írással és videóval találkoztam.

„Így fáj, úgy fáj, véres-sebes lett a mellbimbóm, beletört a körmöm a kanapéba, úgy markoltam, 40 fokos lázam lett, visszakerültem a kórházba, ki kellett szúrni, fel kellett vágni, nem volt elég, túl sok volt, elapadt, nem apad el a gyógyszertől sem…”

Nem szépítek: betojtam. Nagyon. Hozzá kell tennem, hogy (vigyázat: too much infó jön) nekem elég érzékenyek a mellbimbóim, a nem elég puha melltartó is tudja zavarni, a csipkés hálóruha is, és bizony a férjem érintésének sem örülök maradéktalanul arrafelé. Összevetve a saját testem ismeretét meg a fent említett videókat és cikkeket, szabályosan rettegni kezdtem a szoptatástól. Nem volt kérdés, hogy megpróbálom és akarom, nem fordult meg a fejemben a tápszeríratás és/vagy vásárlás, nem gondolkoztam azon, hogy de jó lenne, ha nem lenne tejem és lenne igazi kifogásom ellene. Egyértelműen szoptatni akartam, de nagyon féltem és a terhesség során egyetlen igazi parámként láttam magam előtt a véres mellbimbóimat, a szikét, amivel szétkaszabolják a bőrömet, meg a brutál lázas állapotot, amikor még csak nem is pihenhetem ki a gyulladás fáradalmait, mert a kisbabát akkor is el kell látni, ha én a halálomon vagyok.

Aztán eljött a várva várt pillanat, Liza megszületett, és bár a császár miatt nem azonnal, de néhány órával később hozták és a mellemre tették. Picit bénáztunk az elején, aztán a csecsemős nővér tanácsára bimbókiemelővel próbálkoztunk, és innentől nem volt megállás. Az első szívások hihetetlenül fura érzést keltettek bennem. Nagyon új volt, nagyon más, mint az eddig megszokott érintések. Sokkal erősebb, intenzívebb és lényegre törőbb. Lelkileg csodás, fizikailag az első percben csillagokat látós, utána egyre jobb. Az első 1-2 napban, amíg csak előtejem volt, ez így is maradt. Hol fájt, hol nem, az egyik mellem sebes lett, a másik picit korábban kezdett el megtelni és feszülni. Nem volt vészes, nem sírtam, eszembe sem jutott feladni. Egyedül attól féltem, hogy elég-e az az icipici mennyiségű kolosztrum, amit akkor meg tudott szerezni a baba, meg hogy mikor lövell már be rendesen a tej, mert 1-2 napig még oké a minimális táplálék, de idővel el kéne kezdeni hízlalni a kisasszonyt.

Mire hazajöttünk, a 4. nap reggelén, egész gyorsan és magabiztosan rá tudtam tenni a mellemre Lizát, ő erősen, intenzíven dolgozott, és éppen aznap meg is történt a várva-várt telítődés. Ekkorra lett mindkettőnknek akkora tapasztalata, hogy a mellbimbóm rendbe jöhetett, nyoma sem volt sebnek, vérnek, vagy igazi fájdalomnak. Az első 1 perc még mindig kellemetlen volt, mert ahogy beindult a tejleadó reflex, szét akart robbanni egyszerre mindkét mellem, de ahogy elindult a dolog, meg is szűnt a feszítő érzés és csak a furcsa kis pumpálás maradt, amiben semmi rossz nincs, inkább kellemes.

Azóta eltelt majdnem 2 hónap, és igazán élvezem a szoptatást. Az első percben feszülök, és mindig extra textilpelus mennyiségre van szükségem, mert a szabadon lévő mellemből ömlik a tej, miközben Liza a másikon tevékenykedik. Unalmas is tud lenni a dolog, mert persze gyönyörű a gyerekem és imádom őt nézni, de napi 8 alkalommal 30-40 percig marha unalmas ugyanazt bámulni, akármilyen szép és cuki is. Vannak problémák is, mert az igény szerint etetés jegyében néha alig egy óra telik el két szoptatás között, és ilyenkor percekig tudok dilemmázni azon, hogy melyik oldal következzen, hiszen annyira éhes még nem lehet, hogy a telit kapja, de ha a másik meg túl üres, akkor nem fog megnyugodni és visszaaludni. Fejni nem szoktam, mert most tökéletesnek tűnik a mennyiség és nem akarom sem túlszaporítani, sem visszafogni a dolgot. Nem mondom, hogy nem feszül reggelre, amikor éjjel 5-6 óra egyben alvás van, de könnyen és gyorsan megoldja a problémát a leányzó.

Hogy is kezdtem? „A szoptatással kapcsolatban sosem gondoltam, hogy fájhat. Hiszen az anyák nagy része (jó esetben) csinálja, a babának is ez a legjobb, anyukám 5 gyereket szoptatott, stb… Szóval egy kellemes és jó dologként élt a fejemben a baba ilyen formában történő etetése.” – és ez most is így van. Persze, tudom, hogy ez egy áldás, mert van bőven tejem, a babám nagyon erős és ügyes technikával rendelkezik, illetve sokat segít a bimbókiemelő is. De azt is tudom, hogy nem egyedi az, ahogyan én élem meg ezt a dolgot, és hogy bizony ijesztő és káros az a rengeteg negatív megnyilvánulás manapság a gyermekünk ilyen módon történő táplálásával kapcsolatban. Mert ijesztő a sok rossz tapasztalattal találkozni, és előre rágörcsölhetünk arra, amire lehet, hogy nem is kéne. Szóval bár mostanában az a menő, ha kimondjuk, a szoptatás szívás, fájdalmas és véres meló, én inkább azt mondom ki, amit gondolok és érzek:

A szoptatás nem fáj. Csodálatos, meghitt és kifejezetten kellemes érzés tud lenni, csak meg kell találni a mindkettőnk számára kényelmes pozíciót, és ki kell tartani az első 1-2 nap során, amíg megszokjuk ezt a teljesen új ingert. Nem rózsaszín habostorta, de nem is veszedelem. Egész egyszerűen a világ legtermészetesebb dolga, ami ugyanúgy jó a mamának is, mint a babának, mind testileg, mind lelkileg.