Sokat gondolkoztam, hogyan folytassam a babás bejegyzéseket Liza születése után. A szülésről mindenképp a Babavárós sorozat részeként szerettem volna mesélni, viszont most már nem várunk, itt szuszog a leányzó a szomszéd szobában, szóval nem igazán lenne találó a cím. Amikor megírtam az első 2 bejegyzést, csak simán Elizabet nevet tettem a cím elé, azonban pár nappal később beugrott a lehető legegyszerűbb és -kézenfekvőbb megoldás. Szülők lettünk! Mivel első baba Liza, valószínűleg minden újdonság lesz, amit a fenti két szóban rejlő meglepett izgatottság szerintem szuperül érzékeltet. Szóval fogadjátok szeretettel az új sorozatot, a megszokott őszinteséggel és köntörfalazás nélkül, főszerepben kis családunkkal. :)

Akik régebb óta követnek, tudják, hogy a szüléssel kapcsolatban 2 félelmem volt: a császármetszés és a kórházban kötelezően eltöltendő napok. Lehet, hogy ennek hangoztatásával vonzottam be mindkettőt, hiszen ahogy meséltük ITT és ITT, sajnos műtéttel hozták világra Lizát, a kórházban pedig 3 helyett 7 napot kellett eltöltenünk.

  

Amikor 2 nappal a kiírt dátum után közölte az NST-n egy fiatal doktornő, hogy a lelet rendben van, de menjek le az SZTK-ba és kérjek beutalót az osztályra másnapra, megijedtem. Attól, hogy mi lesz Lizával, mert elég sok horrorsztorit olvastam az indított szülésekről. Attól, hogy mit fognak velem csinálni, mert bár a spontán beinduló szüléstől még mindig nem féltem, de attól igen, hogy közbeavatkoznak akár burokrepesztéssel, akár infúzióval, bármivel. Olvastam arról, hogy az indított szülések nagy része végződik császárral, ez is aggasztott. (…)  Apropó, indítás, ki indítja? Mert ha csak bemegyünk, hogy vajúdok, és kapunk egy ügyeletes dokit, akkor rendben vagyunk, hiszen jó esetben úgyis a szülésznő van ott szinte végig, az orvos nem sok vizet zavar. De ha be kell avatkozni a dolgokba, akkor ott bizony doki(k)ra lesz szükség, én meg nem ismerek senkit, csak azt az egyet, akihez jártunk. Nagy félelmem volt az is, hogy mi lesz a férjemmel, mert mindenképpen apás szülést terveztünk. Mi lesz, ha túl gyorsan sikerül valamilyen szülésindítás és nem ér be hozzánk? Persze ennek kicsi az esélye, első szülés nem 2 perc, de mi van, ha mégis lezavarom 2 óra alatt, hiszen mégiscsak van ilyen. Voltak hétköznapi parák is bennem, mint milyenek lesznek a szobatársak, hogy sakkozzunk Cicc elég kevés szabijával, vagy hogy hogy fogom elviselni a meleget a kórházban?

Sok dologgal kapcsolatban nagy szerencsém volt. A szobatársaim pl szimpatikus, kedves anyukák voltak. Nem mondom, hogy mindenkivel összejárnék péntek esténként, de a 7 nap alatt jelenlévő 6 anyuka közül egyik sem volt idegesítő, vagy olyan, akivel kapcsolatban azt vártam volna, hogy menjen már ki a szobából legalább pár percre. Kedves, fehér, fiatal anyukák voltunk végig a 4 ágyas szobában. 😊 A meleg brutális volt, nem túlzok: 30 fokra fűtötték fel a szobákat. Viszont ebben is partnerek voltak a lányok: esténként, amikor elvitték a piciket fürdetni, ki tudtunk szellőztetni, így egy kicsit elviselhetőbbé vált a klíma. Az a 3 nap, amit még egyben töltöttem, épp elég volt arra, hogy megtanuljam a szokásokat: mikor van fürdetés, köldökápolás és hogyan történik a hazamenetel (mennyit szabad fogynia a babáknak, melyik doki mennyi ideig ül a zárón, mit vizsgál a gyermekorvos, stb.). Az is megszokottá vált, hogy reggel-este jön egy nővér a hőmérővel, és megtudtam, hogy szülés utáni nap vérvétel van, a császárosok pedig napokig kapnak még méhösszehúzó és vérhigító injekciókat is. Pici helyzeti előnyre sikerült így szert tennem a többiekhez képest, mire megkaptam Lizát, már tudtam a rendszert.

A dokikkal kapcsolatban többnyire pozitív tapasztalataim lettek, a korábban említett durván vizsgáló pasason kívül csak egy olyan orvos volt, aki kifejezetten unszimpatikus lett. A másik 6-7 férfi és a 2 nő is kedves volt, és bár voltak ügyes és kevésbé ügyes kezűek is köztük, egyikkel kapcsolatban sem alakult ki olyan ellenérzésem, hogy véletlenül sem szeretnék nála/vele szülni. Végül, aki a császármetszést végezte, az addig a legfurcsábbnak tartott, kicsit elvont figura volt. Olyan tipikus megfoghatatlan pasas, azt se tudtam, hogy amikor mosolyog, akkor azt kedvességből, vagy gúnyból csinálja, szűkszavú, de ha kérdeztem, válaszolt. Tényleg furcsa volt. Aztán ahogy egyre többet találkoztunk a viziteken és később a csövek és varratok kiszedése során, egyre inkább kinyílt, és most kifejezetten azon az állásponton vagyok, hogy a következő babával szeretnék majd végig hozzá járni.

A szülésznők között volt ilyen is, olyan is, a nagyja rendes volt, egyetlen egy nőtől állt csak fel a hátamon a szőr. Végül éppen az volt ott a műtétre való előkészítésemnél, aki a legszimpibb volt már a korábbi, besétálós NST-ken is, szóval vele hatalmas mázlim lett volna, ha sikerül rendesen szülnöm. A csecsemősöket tartom a leggyengébb láncszemnek, ott kevés volt az igazán segítőkész fajtából. Illetve borzasztó rugalmatlanok voltak, amit nem is értek, hogy egy csecsemőktől hemzsegő helyen hogyan tehetnek meg.

A műtét után 8 órával kellett felkelnem, ebben kaptam segítséget, és az első zuhanyban is. Az előzetesen olvasottak alapján sokkal rosszabbra számítottam, főleg, hogy az én vágásom jóval nagyobb, mint egy átlag császárosé, hiszen nagyon gyorsan kellett kivenni a babát. Nem mondom, hogy egy perc alatt kiugrottam az ágyból, de a hasam fájdalmánál sokkal jobban zavart a szédülés, amit a kb 20 órai nem evés produkált. A zuhany hűvös volt, jól esett, állni nem volt rossz és mivel rendesen kitakarítottak belülről, a vérzésem sem volt annyira vészes, 2 nap után már egy sima, nem is erős menstruáció szerű valami volt, mire hazajöttünk, a 4. napon pedig már kifejezetten gyenge maszatolás maradt csak (hozzáteszem, ez azóta is tart (dec.25.)).

A legrosszabb a műtétben az volt, hogy nem kaptam meg azonnal a kiscsajt. Közben láthattam 1-2 percre, aztán egyszer hozták be szoptatni, amikor még feküdnöm kellett. A fürdés után végre megkaptam, de akkor is csak egy szopira, éjszakára elvitték. Borzasztó rossz volt nélküle, olyan üres érzés volt, hogy sem a pocakomat nem tudtam simogatni, sem a szuszogását nem hallgathattam, míg a szobatársaknál ott voltak a babáik. Másnap reggel jött a következő rossz élmény, ami talán még rosszabb volt: megkaptam a babát. Betolták oda mellém a kiskocsit, és otthagytak vele. Ez egyrészről csodás érzés volt, másrészt viszont kegyetlen, mert magamat sem tudtam még rendesen ellátni, 20 perc volt kikelni az ágyból egyedül, bemászni talán még rosszabb és hosszabb… Azt se tudtam, hogy fogjam meg szegényt, nem hogy hogy másszak ki-be vele az ágyból/ágyba. És akkor szoptassak, pelenkázzak, büfiztessek, úgy, hogy egyiket sem csináltam még sosem (de, bocs, pelenkáztam 2 éveseket sok éve). Persze otthon sem segít senki a férjemen kívül, de nem pont arra van az a kórházi 3 nap, hogy megtanuljuk, mit, mikor, hogyan? És nem arra (is) vannak a csecsemős nővérek, hogy segítsenek mellre tenni a babát, megmutassák, hogyan takarítsam le a nyakig szaros gyereket a legkevesebb maszatolással, és igen, én gyarló, azt is elvártam volna, hogy amíg alig tudok mozogni, addig segítsenek legalább a baba mozgatásában, mert hasizom nélkül igenis kemény meló 2 kézzel is feltápászkodni, nem hogy fél kézzel egy egy napos babával együtt. A harmadik napra, vasárnapra sikerült odáig eljutni, hogy már csak 10 perc volt, amíg felvergődtem magam ülni, hogy tudjak szoptatni, illetve el tudtam már kecmeregni a pelenkázóig is viszonylag gyorsan Lizástul. Aznap délelőtt épp kezdtem volna örülni, mert a leányzó is kevesebbet ordított, és én is jobb állapotban voltam, mint addig. De valahogy az a nap is katasztrófa lett, sőt, talán még rosszabb, mint az előző. Mert a fent említett rugalmatlanság tökéletesen ellenünk dolgozott. Minden egyes alkalommal, amikor kaja után bealudt volna a kisasszony, volt valami program. És nem volt helye ellenkezésnek, mert ha a csecsemős pont 10-kor akar köldököt ápolni, akkor hogy jön ahhoz Bettike, hogy megkérje, hogy várjunk egy picit, mert most aludt el a baba. Ugyanez délután is, és az esti fürdésnél is. És akkor nem elég, hogy én is hulla vagyok, meg a gyerek is nonstop üvölt a kialvatlanságtól, még azt is elcsípem a folyosón, hogy nem bírok én ezzel még megbirkózni szerintük. És nem fogják fel, hogy ahányszor elaludt volna az a szerencsétlen, ők keltették fel és emiatt sírt megállás nélkül…

Másnap normális, rugalmas csecsemősök voltak, vihettem másfél órával később (de a megadott időintervallumon belül) köldököt ápolni, és betolhattam fél órával korábban is fürdeni, hogy ne kaja után kelljen a pocakját megbolygatni a mozgatással és a meleg vízzel. És láss csodát: este véletlenül belegyalogoltam az osztály átadásába, ahol épp ez a mondat hangzott el, amikor benyitottam: „Mikes Elizabetet kicserélték, eszik, alszik, nyugodt egész nap.”

Aznap szerencsére sikerült az esti viziten meggyőznöm a dokimat, hogy igazán mennénk már haza, és bár elsőre nem tetszett neki a gondolat, végül ő intézte el, hogy a fennmaradó antibiotikumot, amit kapnom kellett, megkapjam ott a kórházban, zsebbe, még másnapra is, és ne kelljen nekem se kiváltani, se kifizetni. Tündér pasas. 😊 Kedd reggel, a zárójelentésemmel is lejött, pedig eddig mindenkinek fel kellett mennie a következő emeletre a papírokért. Később, a varratszedéskor is nagyon kedves volt, egyrészt olyan profin szedte ki a kettévágott hasamból a cérnát, hogy mire felszisszentem volna, már készen volt, másrészt végig a babáról kérdezgetett közben, és látszott, hogy tényleg érdekli is a válasz, nem csak udvariaskodik. Tényleg fura fazon, olyan igazi kis elvont típus, de hogy emögött a furcsa stílus mögött egy csupaszív lélek lakozik, az nem kérdés.

Tudnék még rengeteget mesélni, vicceset, dühítőt és kedveset is, talán majd máskor meg is teszem. Most viszont mennem kell, mert valaki igencsak hangosan jelzi, hogy gépelés helyett inkább szoptatnom kellene…

folyt. köv.