Ha olvastok/néztek/ismertek már egy ideje, tudjátok, hogy mennyire lelkes vagyok a babával és a közös életünkkel kapcsolatban. Ez így is van, imádom ezt a kis örökmozgót a hasamban, meg a férjemet, meg a jövőnk gondolatát. Bármire gondolok velük kapcsolatban, vigyorogni kezdek, egyszerűen úgy érzem, minden a helyén van most. Viszont van itt valami, amibe ha belegondolok, mindig elszomorít. Egy dolog, amit tudom, hogy bár nekem és a férjemnek is talán a legfontosabb volt a gyermekkorunkban, a mi kislányunknak nélkülöznie kell. Ez pedig a nagypapa.

Furcsa ezt így kimondani, főleg, hogy anyukámat is nagyon szeretem, de nekem mindig is a nagypapám volt a kedvenc családtagom. A NAGYPAPÁM, csupa nagybetűvel, mert nekem belőle egy volt, a másikat azt hiszem, mondhatom, hogy szerencsére, nem ismertem, vagy legalábbis nem emlékszem rá. Anyukám szülei rengeteget vigyáztak rám, együtt is éltünk, amikor kicsi voltam, egy kétszintes ház két külön emeletén. Rengetegszer jött értem ő az oviba, és imádtam, hogy ezt az esetek többségében robogóval tette – én voltam a legmenőbb kislány, aki „motorral” járt haza. :D Előszeretettel vitt el bárhová ő is, rengeteg emlékképem van, ahogy valami teljesen random helyen (Takarék, cuki, kocsma (! :D )) vagyunk együtt. Rengeteget bohóckodtunk, megvoltak a saját kis közös huncutkodásaink, sokról szerintem még mindig nem tud anyukám sem. Bármit megcsinált, amit szerettem volna, akár egy kerti hintáról, vagy egyéb barkács dologról volt szó, akár valami finnyásságomról. A mai napig nem szeretem a lecsóban a paradicsomot pl, de akkor még a paprikát sem ettem meg, csak a virsli/kolbász és a rizs kombója kellett nekem. Ő volt az egyetlen, aki mindig nekiállt nekem kikaparászni a tányérból a paprikát, és így tényleg jóízűen ehettem. Mindig a pártomat fogta, bármit is akartam, a kutya- és cica mentőakcióim során is mindig ő állt ki mellettem, és az állatka mellett.

A férjemnek is nagyon sokat jelentett a nagyapja (szintén csak az egyik), bár ő inkább kamaszként és fiatal felnőttként került közel hozzá. Tudom, hogy gyerekkorában is sok időt töltött vele, de az élete vége felé rengeteget gondoskodott róla, ápolta, segítette. Cicc egy alapvetően nagyon vidám hangulatú, mosolygós fazon, de mégis van egy olyan szemcsillogós mosolygása, ami pár hónappal ezelőttig csak a nagypapája említésekor jelent meg.  Amióta babát várok, ha Liza kerül szóba, akkor is ugyanezt a rajongva szeretést látom a szemeiben, de egészen idáig semmi és senki más nem érte el nála ezt a szívből jövő, szeretetteljes mosolyt. (A félreértések elkerülése végett: nyilván rám is szépen néz, de egészen más az a szemcsillogás, amit az ember a szerelmének tulajdonít, mint az egyéb családtagoknak.) Sosem mondta ezt így ki, de azt hiszem, megkockáztatom, hogy neki is talán a nagypapája volt a legmeghatározóbb rokona.

Biztos vagyok benne, hogy ez mindkettőnk életében nagyon hamarosan meg fog változni, hiszen nem tudom elképzelni, hogy ne kerüljön azonnal a középpontba a gyerkőcünk, ahogy megszületik, de mégis meghatározó, központi figurák a nagypapák az életünkben. És itt jön a szomorú része a dolognak, mert Lizának sajnos nemhogy két, de egy nagyapja sem lesz. A fent említett nagyszüleink anyai ágról vannak, az édesapánkhoz egyikőnknek sem volt túl sok köze sosem, nem is él már egyikőjük sem. Ő az anyukájával nőtt fel, nálunk bekerült egy új férfi a családba, akinek bár köszönhetek négy kistesót, de mi gyakorlatilag mindig is idegenként éltünk egymás mellett. Tehát az egyetlen nagypapa korú és szerű karakter sem lesz még csak kicsit sem olyan a kislányunknak, mintha valódi nagyszülő lenne.

Minden másban szerencsés lesz Liza. A szülei szeretik egymást és régóta vártak már rá. Ha fog is hangos szót hallani az évek során, biztosan nem kell majd attól félnie, hogy elvált szülők gyermekévé váljon. Lesz két nagymamája, egy idős és egy fiatalos, utóbbira boldogan rá is merem majd bízni. Egy dédije is lesz a nagymamám személyében, ez manapság azt hiszem, elég ritka, ahogy a nők egyre később szülnek. A tesóim által lesz két nagybácsija és két nagynénije is, és tudom, hogy a leendő keresztanyukája is imádni fogja. Tizenhárom éve nem született kisbaba a családban, szóval az újdonság erejével fog hatni mindenki számára, nem aggódom, hogy nem lesz elkényeztetve kicsit mindenki által. Magunkat ismerve, biztosan nem kell majd könyörögnie sem programért, sem állatkáért, hiszen mi is szeretünk mind mászkálni, mind állatokat tartani. Na jó, ha pókot vagy kígyót akar, akkor lesznek viták, de egy kislány csak megmarad a kutya-cica-nyuszi-hörcsög vonalon, ezek ellen pedig nincs kifogásunk. 😊 Ha minden jól megy, testvérei is lesznek, és a szomszédban is van egy rakás gyerkőc, akik nem sokkal idősebbek nála, szóval lesz játszópajtás is bőven.

Nem lesz rossz dolga, de mégis szomorú vagyok a gondolattól, amiért nem lesz nagypapája. Mert tudom, hogy neki ki fognak maradni azok a nagy beszélgetések, azok a kényeztetések, és azok a turpisságok is, amiket mi mindketten ettől a személytől kaptunk meg. És bár a férjemet elöljáróban igazi szuperapaként képzelem el, és biztos vagyok benne, hogy helyt fog állni minden helyzetben, illetve magamat is jó anya-alapanyagnak tartom, mégis rossz érzés, hogy bár sok mindent meg fogunk tudni adni neki, azt, ami az egyik legfontosabb lenne, képtelenek vagyunk...

folyt. köv.