Babavárás #20 – Nem minden rózsaszín – vagy mégis?



Mindig is érdekelt minden, ami a terhességgel kapcsolatos, legyen szó blogról, könyvről, vagy csak fórumbeszélgetésről, de nyilvánvalóan az utóbbi 5 hónap folyamán sokszorosára fokozódott az amúgy is megszállottnak mondható érdeklődésem. Olyan szempontból tök jó ez a tulajdonságom, hogy szinte semmi sem ér váratlanul. Szóval tudtam az elején (meg az előtte lévő 6 évben is), hogy nagyjából hány vérvételre és vizsgálatra lesz szükség, illetve ha minden oké, akkor hány ultrahang lesz (nyilván ez dokifüggő is, de a protokoll nagyjából megvolt fejben már évek óta), sőt, a szüléssel kapcsolatban sem ért váratlanul semmi az utóbbi időben, pedig ugye etéren semmi tapasztalatom sincs.






Sosem gondoltam, hogy ne lehetne azt mondani, hogy terhesség. Mert persze csodás dolog egy kisbabára várakozni, érezni a mozgását, nézni a kerekedő pocakot és esténként összebújva álmodozni, hogy milyen lesz, ha itt lesz végre velünk. De ettől függetlenül az ember lánya jelentős plusz súlyt kap a „nyakába”, ráadásul nem arányosan elosztva, hanem egy helyre koncentrálódva. És bizony a szülés sem egy fájdalommentes valami, akkor sem, ha a gyors és komplikációmentes verzióhoz van szerencsénk. Arról már nem is beszélve, aki folyamatosan rosszul van, jobb esetben csak az elején, rosszabb esetben pedig végig. Szóval igenis ki lehet szerintem mondani, hogy terhesség. Hogy terhes vagyok. És nem azért, mert bármi problémám lenne ezzel az állapottal (hogy is lehetne?), csak egyszerűen azért, mert én is ember vagyok, és attól még, hogy növekszik bennem egy kisember, nekem is lehetnek érzéseim, fájdalmaim, vagy éppen lelki terheim.


Szóval nem gondolom, hogy a várandósság 9 (10) hónapja egy cukormázas rózsaszín valami, amiről csak jót lehet mondani, és amiről semmi negatívat nem lehet kommunikálni, mert elvesszük mások kedvét tőle. VISZONT! És itt jön a lényeg. Felháborítónak tartom a mostanában elszaporodó cikkeket, amik „A szülés eddig eltitkolt árnyoldalai”, „Jól gondold meg, akarsz-e gyereket”, „Ha ezt elolvasod, soha nem akarsz majd gyereket” és hasonló hangzatos címekkel kerülnek fel különböző online felületekre. És nem, ezek nem azok a fajta írások, amik viccelődve panaszkodnak kicsit, majd a végén odabiggyesztik a mondatot, hogy természetesen mindezek ellenére megéri, mert nincs annál jobb, mint amikor a szuszogó gyereked, bla bla bla... Nem, ezek tömény negativitással megírt borzalmak, amik ráadásul olyan bagatell dolgokat említenek kibírhatatlan szenvedésnek, ami majd biztosan elrettent mindenkit, mint a beöntés, vagy az, hogy sokat kell pisilni járni a terhesség során és ezért nehéz sokat autózni egy huzamban. Komolyan van olyan nő, sőt, állítólag tapasztalatból ír, tehát anya, akinek a legnagyobb problémája, amiért nem akar második gyereket, az, hogy csak rövidebb autóutakat tudott végig ülni a terhessége utolsó 2 hónapja során?  Komolyan van olyan anya, akinek nem ér annyit a gyereke mosolya, hogy csak a beöntés tartja vissza egy újabb szüléstől? Komolyan ennyire önzőek és kicsinyesek az emberek?


Én a világ legdurvább fehérköpeny szindrómásának tartom magam, egy sima, átlagos vérvételtől is képes vagyok napokig rettegni és utána is előadni a hattyú halálát 2 napig, mert még érzem a szúrás helyét. De meg se fordult a fejemben, hogy azért ne legyen egy rakás gyerekünk, mert jaj, akkor minimum 3 vérvétel/terhesség fog kelleni. Hiszen mit számít az a pár stresszes nap és az a max 3 perc kellemetlenség ahhoz képest, hogy pár hónap elteltével a karomban tarthatom a kisbabámat? Hogy lehet összehasonlítani a gyakori pisilési ingert azzal, hogy valaki anyának szólít. Fokozom: hogy lehet akár egy több napos vajúdást és mindenféle komplikációkkal tarkított nehéz szülést is összevetni akár azzal, hogy egy, a dackorszak közepén lévő kétéves azt mondja mindenre, hogy „nem”. Hogy lehet ennyire kicsinyesnek és önzőnek lenni?


Természetesen semmi problémám nincsen azzal, ha valaki panaszkodik. Panaszkodjon. Azzal sincsen problémám, ha valaki ezek előzetes tudatában, vagy akár a saját maga ismeretében úgy dönt, hogy nem akar gyermeket. Semmi baj ezekkel, tényleg. Én is tuti fogok panaszkodni, és a saját húgomnak sem szólnék bele az életébe, ha nem szeretne valamiért babázni. De sosem fog a fejembe férni, hogy az, aki várta a gyermekét, örült, mikor sikerült, végig csinálta a terhességet, megszülte a kisbabáját és azóta is mindketten egészségesek, hogy tudja azt mondani másnak, hogy ez egy vállalhatatlan, teljesen negatív dolog, ami csak értelmetlen szenvedéssel jár. Igen, valamelyik cikknek ez volt a konklúziója. Én meg csak pislogtam döbbenten, majd mire szóhoz jutottam volna akár csak magamban, fejben is, Ficánka egy jó nagy rúgással jelezte, hogy ne hergeljem magam ezekkel, inkább foglalkozzak vele, és legyen felhőtlen az örömöm. Így is lett. 😊


folyt. köv.

Örökkékékazég

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Örülök, ha leírod a véleményed, kérlek tedd is meg! Amire figyelj: ne tartalmazzon trágár szavakat, ne legyen sértő sem rám, sem más kommentelőkre, vagy bárkire nézve. Ha nem értesz egyet, azt is írd le, de kulturáltan! :) Ha nem jelenik meg az írásod azonnal: ne ijedj meg, moderálás után ott lesz, ha betartottad a fent kérteket! :)