Régóta tervezgettem már egy olyan posztot, vagy posztsorozatot, ahol
családalapítás témában írok. Rólam, illetve rólunk. Általánosságban nem is
menne, hiszen bár olvasok én is hasonló témájú blogokat és cikkeket, nem
gondolom, hogy túl sok tudás birtokában lennék a témában. Ez a kis sorozat
tehát a mi babavárásunkról fog szólni. A reményeinkről és a reménytelenségről,
a próbálkozásról, a feladásról, a félelemről, a tagadásról, a szerelemről, az
örömről és a bánatról. Minden olyan érzésről, amin az utóbbi majdnem 6 évben
átmentünk, és amin sajnos rengetegen átmennek. Fogadjátok szeretettel!
Az előző bejegyzések:
Biztosan ismeritek azt az érzést,
amikor valamire nagyon vágytok, de nem kapjátok meg, a környezetetekben viszont
többen is. Legyen szó egy gyerekkori bicikliről, egy drága telefonról, egy
csinos ruháról, az áhított fiúról, vagy akár egy állásról. Elméletben ti
megtesztek mindent érte, kisebbként jól tanultok a suliban és besegítetek
otthon is a bicajért, később lediplomáztok és felkészültök az interjúra az
állásért, vagy gyűjtögettek a telefonra/ruhára/házra. Mégsem vár a bicikli a
kertben, mindig hozzá kell nyúlni a félretett pénzhez, és az állást is a főnök
unokahúga csapja le a kezetekről. Aztán bementek a suliba, vagy beléptek a Facebookra,
és azzal találjátok szembe magatokat, hogy csak ti vagytok ilyen bénák. Mert a
szomszédgyerek és az osztály strébere is kapott biciklit, a legbutább,
bukdácsoló főiskolai csoporttárs egy tök jó cégnél helyezkedett el, Mancika a
szüleitől kapott egy lakást, Jolánkának meg az új, milliomos pasija vett egy
álomautót.
Ugyanilyen, amikor babára vágyik
az ember. Hirtelen mindenki terhes lesz a környezetében, az is, aki akarja a
dolgot, és az is, aki nem. Sosem fogom elfelejteni, amikor az egyik barátnőm
küldött egy sms-t, hogy x hetes, a pasija épp szakított vele, mit csináljon? Kb
egy órája bőgtem, mert épp aznap reggel teszteltem egy újabb negatívat. Összeszedtem
magam valahogy és sikerült meggyőznöm, hogy ő sem akarja elvetetni, csak
megijedt és minden rendben lesz. De azt persze ő akkor nem tudta, hogy közben
belül végig haldokoltam, még ha kifelé vidám is optimista hangulatúnak is
tűntem. A Facebook tele volt ultrahang képekkel, vagy kisbabákkal, az utcán
csupa kismama jött velem szembe, ráadásul sokszor olyan helyzetekben, amit
totál igazságtalannak éreztem. Mert persze annak, aki már alig tud mozogni,
akkora a hasa, de cigizik bele a két másik gyerkőc képébe, annak kell három is…
Annak is, aki egyszer munkába menet megállított, hogy figyeljek már a
babakocsira, amíg beszalad a boltba, mert nem akarja „azt a szart” maga előtt
tolni. Kicsit sem döbbentem meg, amikor belenéztem és ott volt benne a gyerkőc
is. Max egy hónapos, icipici baba. Az a szar…
Sosem irigykedtem senki javaira,
pasijára, szüleire, helyzetére, semmire. Tudok örülni mások sikereinek és
boldogságának, nem féltékenykedek sosem, de ebben a témában nem tudtam
uralkodni magamon. Egy idő után ha terhes nőt láttam, már nem gyönyörködtem a
pocakjában, hanem fintorogtam. A babavárós filmeken nem meghatódva bőgtem,
hanem felhúztam magam. A várandós ismerőseim alig kaptak 1-1 őszinte mosolyt,
mert bármennyire is próbálkoztam, nem ment a bájolgás. Ha valaki megkérdezte,
hogy mire várunk, mikor szeretnénk gyereket, kivétel nélkül elképzeltem, hogy
levágom a fejét és focizok vele egy jót. Dühös voltam, féltékeny és irigy.
Szégyellem magam, mert alapvetően távol állnak tőlem ezek az érzések, de azt
hiszem, jó, hogy anno ezen így átmentem, és nem gyűjtögettem tovább az
indulataimat. Egyszer ezeknek úgyis ki kell törniük, ez esetben pedig minél
előbb, annál kevesebb még a fájdalom, így mindenképpen jobb is korán túlesni
ezeken az érzéseken.
A férjem egyébként egy igazi
csoda, ő ezekben az időkben is mindig bíztatott. Sosem adta fel, mindig
pozitívan állt a dologhoz. Mindig megvigasztalt, ha nagyon kiakadtam, és örökké
optimista volt. Én pedig imádtam érte!
folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Örülök, ha leírod a véleményed, kérlek tedd is meg! Amire figyelj: ne tartalmazzon trágár szavakat, ne legyen sértő sem rám, sem más kommentelőkre, vagy bárkire nézve. Ha nem értesz egyet, azt is írd le, de kulturáltan! :) Ha nem jelenik meg az írásod azonnal: ne ijedj meg, moderálás után ott lesz, ha betartottad a fent kérteket! :)