A címre pillantva két dolgot vehettek észre. Egyrészt, hogy a tegnapi bejegyzésnek is részben ez volt a címe, másrészt a két szót az ismerős rész előtt. Nos, az ismétlődés azért van, mert ahogy a szerelem is, úgy ez a poszt is kétszereplős, és nem lenne teljes egyik sem a másik nélkül. Fogadjátok tehát szeretettel a férjem első vendégposztját, amiben a megismerkedésünket és az egymásba szeretésünket olvashatjátok újra, de most az ő szemszögéből. :) A cím első fele pedig természetesen egy új rovatot is jelez, ugyanis néha, mikor kedve van, ő is fog írni erről-arról. :)
Esős, inkább havasesős, ronda idő volt. Február 19, pénteki nap, pont
mint ma, de aznap szabadságon voltam (pont mint ma, hehe). Pihenés helyett
azonban izgultam, randevúra készültem…
Még nagyjából két évvel előtte ismertem meg
Bettit, de eddig a napig – pontosabban egy pár nappal azelőttig – inkább csak
egy egyszerű ismertség volt közöttünk. Még azt sem mondanám, hogy barátság,
mert noha egy kórusban énekeltünk, nem nagyon beszéltünk egymással. Én basszus,
ő szoprán, pont az ülésrend/állásrend egymástól távol eső pontjai. Csinos volt és szimpatikus, de sokkal fiatalabb tőlem, igy nem is nagyon voltak közös
dolgaink.
Két apró dolog megmaradt, az egyik egy fellépés előtti jelenet, amikor
fülbevalóját sörnyitóhoz hasonlítottam (mert valóban olyan is), a másik egy
fellépés utáni, amikor is az adott falu művelődési házában tartott vendégség
során narancslével ill. ásványvízzel koccintottunk, miközben a nagy többség a
helyi házi „rettenetes“ pálinkát szopogatta, amit én is szívesen megkóstoltam
volna, de mivel vezettem, sajnos nem tehettem. Viszont ezek az esetek, azon
kívül, hogy jót nevettünk rajtuk, nem igazán jelentettek semmi komolyabbat.
Na, most hirtelen még egy dolog beugrott, ami viszont kevésbé
szimpatikus: az egyik kórustáborban (amely talán az első olyan tábor volt, ahol
mindketten voltunk), emlékszem, hogy barátnőjével ebédnél az asztal végén ültek
és mindketten iszonyú válogatósak voltak. Gondoltam is magamban, milyenek ezek
a mai fiatalok (nem mintha én nem lennék még mindig fiatal, de akkor is...).
Január közepét írtunk és a kórus már egy jó ideje sajnos nem igazán
funkcionált. A nagy templomi ünnepekre még összeállt, de amúgy nem igazán.
Akkoriban a templomi vegyeskarunk mellett – vagy inkább helyett – egy főként
fiatalokból álló kamarakórus voltunk, aztán már az sem igazán. A falubeliekkel
még csak-csak találkoztunk, a többiekkel, akik karvezetőnk ösztönzésére, az ő
akkori iskolájából csatlakoztak és így távolabbról jöttek, már nem igazán.
Egyik nap ültem otthon a gép előtt és azt láttam, hogy valaki rámír
cseten. Jó, hát akkor beszélgessünk, úgysem hallottunk már régen egymásról.
Elpanaszkodtunk egymásnak, hogy milyen kár, hogy nincs épp kórus és jó volna
valamikor összeülni. Egy közös pizzázásra, vagy valami hasonlóra gondoltunk.
Aztán pár napra rá, újra rámírt. Szombat volt, épp semmi különös program,
otthon voltam, ő meg szólásokat gyűjtött össze, ha jól emlékszem, egy iskolai
feladathoz. Beszélgettünk a virtuális világban, aztán egyszer csak azt vettem
észre, hogy úgy öt óra eltelt időközben. Ami azt illeti, előtte nem volt
barátnőm, illetve egyszer, 3 napig voltam már igazán szerelmes egy lányba,
illetve viszont, de akkor, abból végül is nem lett semmi. Azon kívül meg inkább
csak plátói szerelmeim voltak korábban, még gimis koromban, amikkel akkoriban
még nem igazán tudtam mit kezdeni.
|
Az említett hajós kép :) |
A következő napokban újra beszélgettünk Bettivel és szóba került a
barátság-kapcsolatok téma is, és akkor valami megmozdult bennem. Megnéztem a
profilját, volt róla egy kép, amin nagyon tetszett, megtetszett… Talán a hajába és a mosolyába szerettem bele először. Egy tengeren, hajón ült, nevetett
valamin éppen, a hosszú szőke haját vitte a szél. Aztán egyre gyakrabban
kezdtem nézegetni azt a képet. Igazából volt róla még egy kép, amin egy hatalmas
macskával van (igen, a macskamániája…) és még egy, amin a telefonját nyomkodja
(igen, a telefonmániája…), de én csak a mosolygós, hajlebegtetős képet
bámultam.
Végül is együtt megszerveztük a kórusos pizzázást, január végére. Mikor
szóltam a helyi barátoknak (kórustagoknak), úgy kezdtem, hogy „Bettivel“, erre
egyikük kérdően nézett rám: „Csak nem?“ Nem, mondom, nem, csak beszéltünk, hogy
jó lenne pizzázni. A pizzázás később meg is volt (amúgy épp abban az
étteremben, ahol később a lagzinkat is tartottuk..), meg utána egy kis biliárd,
én pedig magamban kissé még kérdően méregettem őt, hogy most akkor tényleg
beleszerettem-e, vagy csak áltatom magamat. Biztos, ami biztos, búcsúzáskor
nyomtam egy puszit az arcára.
Tetszett, de még mindig ott volt a kérdés, a kora, én azért mégiscsak
már közel 30 felé, ő meg még éppen érettségi előtt. A következő beszélgetésünk
alkalmával azonban mindketten eloszlattuk a félelmeket, és akkor volt egy pont,
amikor kattant valami, az, amikor a bizalomról beszéltünk, hogy még nem is
nagyon ismerjük egymást, de megbíznánk egymásban. Ekkor azt hiszem, már
teljesen beleszerettem.
A következő napokban egyre többet beszéltünk. Aztán jött február 19,
amikor is újra volt próba. Megbeszéltük, hogy próba előtt pár órával
találkozunk, habár ez neki nehézkes volt, mert suliból egyből jött és
átszállással, több mint másfél órát kellett utaznia.
Én közben készülődtem. Ideges voltam, mert nem tudtam, mi lesz, amikor
majd találkozunk és egy picit még mindig bizonytalan voltam, hogy nem utasít-e
vissza. Azt amit én akkor gondoltam rólunk, vajon ő is úgy gondolja-e?
Vettem egy rózsát, de még előtte hazavittem, mert még mindig volt több
mint egy óra, amíg megérkezik a vonattal. Nem tudtam nyugton ülni. Aztán
szokásomhoz híven, jóval a vonat érkezése előtt odaértem az állomásra. Még 15
perc, még 10, még 5, na jöjjön már az a vonat!
Jött, és meg is láttam őt, de ő engem nem, mert a felüljárónál, annak
tetején álltam meg, gondolván, onnan majd látom, hogy hol van. Aztán végül
megláttuk egymást és feljött a lépcsőn. Én meg előrántottam a kabátomban
szorongatott rózsát, a szemébe néztem, kimondtam, hogy szeretem, megöleltem és
megcsókoltam… pillanatok alatt történt
minden. Pofon nem jött, ellenben megfogta a kezemet es elindultunk közös
utunkon…
Imádlak benneteket, olyan jó olvasni! :)
VálaszTörlésKöszönjük! :) <3
Törlés:-) szuper volt mindkét szemszögből elolvasni történetet, édesek vagytok :-)
VálaszTörlésKöszönjük! :) <3
TörlésHát ez cuki volt mindkettő! Majd ha megírjátok a leánykérést és közös jövőtök terveit, szívesen beszállok én is, a harmadik szemszögével�� Mami
VálaszTörlés:) :)
TörlésNem ér megrikatni az ember lányát! :) Édesek vagytok!!!!! Nagyon-nagyon boldog, szeretetben teljes, sok-sok-sokrengeteg évet kivánok nektek!
VálaszTörlésHaha. :) Köszönjük! :)
Törlés